A Pergő Galéria, hál istennek, megnyitotta virtuális falait, s a mátrix még ott szárad a tűzfalakon, de mi már kiakasztottuk fiatal fehérvári barátunk fotóit közszemlére. A Pergő Képek a jövőben is szeretne a semmi falára képeket akasztgatni, így köszöntsétek szeretettel, ha nem vagytok vakok és érzéketlenek.

Arany Zoltán, MC. nevén: Gold, klasszikus fotográfus, ami 2006-ban egy fiatalembernél inkább kitüntető cím, mint skatulya. Vagyis elég közel megy, közel hajol a másikhoz, belenéz a szemébe, belekattint a mosolyába. Bátorságát mutatja, hogy még gyermekportrékat is bevállal, pedig tudja Hegeltől, hogy semmi esély a típusábrázolásra hat éven alul. Ilyenkor bekattan a környezet, a díszlet, a ruha, inkább hétköznapi horrorba, amin a mosoly örök és idióta.

A sorozatból kitűnik, hogy klasszikussága a tárgyi világ megismételhetetlenségére is vonatkozik, ami mögött kézműves tisztelet és az idő iránti elfogultsága tapintható ki. A tárgy és a világ anakronisztikus összefüggése, persze, költészet, apró Hrabal töredék, vagy valami kelet-európai stalkerizmus, hisz itt a föld hányja ki magából az időt és a történelmet.

Persze, nemcsak formalista, hanem pasi is, tehát a fotón a lányok nekem is tetszenek, főleg a szemükben sugárzó bátorítás miatt, hogy érdemes élnünk, miattuk, nekik. Mennyivel egyszerűbb lenne depressziósan szűkebbre zárni a reteszt, de Gold nevéhez híven inkább reménységet rögzít, emberi, tárgyi formákban. Az öregek meg nem csúnyák, hanem ilyenek, nem dobnak hullahoppot magukra, csak valami maguk elé néző csendes zakatolásban kérgesednek.
Jöjj és lásd, a kép kialakulásához kellesz te is!

Bakács Tibor „Settenkedő”